Néhány hetes lehetett Mimi, amikor először lett beteg. A nappali kanapéján töltöttük azt az éjszakát. Párnával emeltem meg a csöpp fejét, hogy kapjon levegőt az arcüregébe szorult váladéktól. Az volt eddigi életem leghosszabb éjszakája. Akkor szakadt rám a felelősség, akkor tudatosult bennem igazán, hogy anya lettem.
(fotó: Magyar Kamilla)
Azóta nem is fogalmaztam meg ilyen magasröptű gondolatokat. Soha nem kértünk segítséget, mindent megoldottunk ketten Előddel. Igazából nem is nagyon volt mit megoldani, hiszen minden annyira természetesen ment a maga útján. (Leszámítva egy-két fejsérülést.) Mintha nem is első gyermekes szülők lennénk.
Aztán pár napja megkaptam ezt a képet. Az a tekintet a szívemig hatolt. Soha nem vettem még észre ezt a nézését. Diónyi nagyságúra szűkül a gyomrom tőle, ugyanakkor forró melegség önti el a mellkasom.
Én vagyok a kis világának a középpontja. Életének alfája és az omegája. Tőlem függ az egészsége, a kiegyensúlyozott személyisége, az hogy jó erkölcsrendszer épüljön ki benne, hogy jó ember váljék belőle, hogy boldog legyen, hogy értékelje önmagát, hogy tiszteljen másokat.
A napjaink már nem telnek gördülékenyen. Hozzánk is beköszöntött a dackorszak és bár még csak bontogatja szárnyait, minden este úgy hunyom le a szemem, hogy remélem nem okoztam sérülést neki. Ugye nem az lesz az első emléke, hogy 50 perc altatás után felemelt hanngal szólok rá: "Aludj már!"? Ugye nem gondolja majd, hogy egy szigorú kiképzőtiszt vagyok, aki mindenre nemet mond?
Hogy tud beleszorulni egy fényképbe ennyi kérdés és ennyi gondolat?
A blogon található valamennyi írás és kép a szerző, Endrész Tímea szellemi terméke és mint ilyet, szerzői jog védi. A képek, írások (beleértve az írások részleteit) a szerző engedélye nélküli jogosulatlan átvétele, közzététele, átalakítása, vagy bármilyen formában történő felhasználása jogi következményeket von maga után.