Az első pár hónap úgy röppent el pillekönnyű szárnyain, hogy szinte észre se vettem. Frusztrál, hogy a blogom fut az események után. Amellett, hogy nem aktuális dolgokról írok, zavar az a tudat is, hogy elfelejthetek gyönyörű, megható, meghökkentő pillanatokat, amiket, ha lehetne egytől-egyig videóra rögzítenék, hogy idős koromban szétbőgjem rajtuk a fejem.

Igazból lehet, hogy én vagyok furán összerakva, de én szerettem volna gyereket. Főleg, miután megtaláltam azt a nőt, akire nem csak a saját, de a közös gyermekünk életét is rá mertem bízni. Korábban sem volt olyan jellegű hobbim, vagy kiterjedt baráti köröm, aminek a feladása, vagy ideiglenes takarékra tétele maradandó lelki sérülés okozhatott volna. Persze nem remeteként éltem, félreértés ne essék, egy zenekarban játszok, ami a családon kívüli igényeimet tökéletesen kielégíti. De meg lehet találni az egészséges egyensúlyt, hogy ne kelljen mindent hanyagolni, csak tudni kell kompromisszumokat kötni.

14.40

Remegve feküdtem a műtőben és hallgattam egy kiscica hangján üvöltő csecsemőt. Próbáltam ismerős dallamot felfedezni benne. Azt gondoltam, hogy amint világra jön a kicsinyem, ismerős lesz a hangja, tudni fogom tíz újszülött közül is egyből, hogy melyik az enyém. Hiszen a részem. Mit részem?! Egészem! A mindenem, aki kitöltötte hónapokon át minden napom, minden gondolatom. Nem tudtam, hogy őt hallom-e vagy sem. Félve kérdeztem meg az aneszteziológustól. Féltem, hogy buta kérdésnek tartja majd: „Igen Ő. Más baba nincs most itt a szülőszobán.”

2017.09.01. Drága Kisbabám! Tényleg az iskolakezdés napján szeretnéd ünnepelni a születésnapod? Ötlött fel bennem a kérdés, miközben reggeliként egy palack oxitocin infúziót szolgált fel a szülésznőm számomra. Ez volt az, amit el akartam kerülni a kezdetektől fogva a szülésnél. Nagyon lassan folyt körülbelül 2 órán át. Valójában ez még csak egy teszt volt, amellyel a méhlepény oxigénszállító működést vizsgálták. Az oxitocin fájásokat idézett elő. Az összehúzódások alatt Mimi szívműködését megfigyelték, amiből következtetni lehetett a méhlepény megfelelő működésére.

A harmadik trimeszter beköszöntével ismét álomkórossá váltam, ami a nappalokat illeti. A reggeli elfogyasztása után visszafeküdtem aludni és ebéd után is szunyókáltam a kanapén. De amint leszállt az est, a szemeim kipattantak. Mindig viccelődtem, hogy a szervezetem gyakorol a szoptatós éjszakázásra. Akkor még nem tudtam, mivel tréfálkozok. A fogzás beköszöntével ezt annyira már nem tartom viccesnek. :D A hetek előrehaladtával a járásom erősen hasonlított egy pingvinére, a derekam szúrt, fájt. Bár a heti rendszerességű kismamajóga ideig-óráig javított a helyzeten.

A várandósság 20. hetén én még mindig hánytam és étvágyam sem volt. Már arra sem emlékeztem, hogy miket tudtam jóízűen enni korábban és el sem tudtam képzelni, hogy valaha újra éhesen ülök le az asztal mellé. Gyengének, néha kifejezetten betegnek éreztem magam. Csodás volt tervezgetni a babaszobát, azt, hogy milyen lesz, amikor végre velük lesz, nagy öröm volt érezni ahogy fickándozott (egész nap mozgott, ezt a tulajdonságát gyakorolja most is :D ), még nagyobb öröm amikor már látszott is a tornamutatványok tömkelege, de… Itt jön a de.

Régebben sokszor volt olyan rémálmom, amiből nem tudtam felkelni. Tudtam, hogy csak álom, de a történet akkor is futott tovább. Tegnap éjjel a férjem elhunyt nagymamájával álmodtam, aki az álmomban épp akkor távozott a földi életből. A sztorira nem emlékszem már egészen pontosan, csak arra a nyomasztó érzésre mellkas tájon.

Jött a kérdés egy kedves volt kolléganőmtől mikor elmeséltem neki, hogy veszélyeztetett terhessé lettem nyilvánítva és az állandó székhelyem mostantól az otthonunk. Én sem így terveztem. Júniusig dolgozni szerettem volna. Rosszul éreztem magam emiatt, hiszen egy új kolléganőmnek a saját munkaköre mellett az enyémet is vinnie kellett. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy a baba és a magam egészsége a legfontosabb. Mindezek ellenére a fent említett kérdésre nagyon gyorsan tudtam válaszolni.

A kórházi hét végén beléptem a 13. hétbe, ezzel elkezdődött a második trimeszter. Nagyon vártam már a genetikai ultrahangot. Tudtam, hogy nagyon profi géppel vizsgálják meg a babát, ezért titkon reménykedtem benne, hogy azt is megtudjuk, fiút vagy lányt hordok a szívem alatt. Erre nem került sor, mivel a vizsgáló orvos egy egy centiméteres vérömlenyt látott a méhlepény aljánál. Ezzel a veszélyeztetett terhességi státuszom duplán megerősödött. Ameddig nem szívódott fel szigorú pihenés várt rám. Nem emelhettem, nem sportolhattam és a szexuális életünket is a nullára kellett redukálni.

A következő hetekben meglátogattam a háziorvosomat, a védőnőmet, a labort és a Honvéd Kórházat. Senki sem mondta, hogy az első trimeszterben vizsgálatok vizsgálatokat érik.