A kismamák minden gondolata a babájuk körül forog. Akkor is, ha ezt nem verik nagydobra. Mimire gondoltam a közértben, a tömegközlekedési eszközön, elalvás előtt, alvás után és helyett is, evés közben, amikor elhaladtam egy tükör vagy kirakat előtt és a felsorolást végteleníteni lehetne. Mindig el akartam képzelni, mekkora lehet éppen. Viszonyítani legjobban gyümölcsök, zöldségek méretéhez lehet, azt hiszem. 

Január 7-én reggel arra keltem, hogy a macska épp az alomban kapar. Először csak hallottam, aztán éreztem is. Nem csak az orrom, hanem a gyomrom is. Ilyen örömmel még soha nem hánytam. Kacagva szökkentem a Férjem felé: „Képzeld hánytam, hánytam!” Mint egy kisgyerek, aki a karácsonyfa alatt megtalálta az ajándékait.

Miután beteg lett az orvosom csak remélni mertem, hogy találok egy olyan szakembert, akiben ugyanannyira meg tudok majd bízni, mint a régi orvosomban.

Hétfő volt. Aznapra már semmiképpen nem tudtam volna időpontot kérni az orvosomhoz. Tisztában voltam vele, hogy ez még csak a 3+4 napos várandósság (három hét négy nap), ami azt jelenti, hogy talán még az ultrahang sem látja, amit mi már tudunk, így nem voltam türelmetlen.

Ültem a leendő babaszobánk padlóján és zokogtam. Biztos voltam benne, hogy sikerülnie kellett volna. Ugyanakkor azzal is tisztában voltam, hogy az első igazán aktív hónapon vagyunk túl és egyetlen sikertelen időszak nem jelezhet gondot.

Valószínűleg 365 nappal ezelőtt fogant meg kislányunk, Mimi. Bár az élet Mimivel már sokkal korábban elkezdődött.