Átlagos szerda délelőtt volt. Tíz órára megfőztük a kiskonyhában a reggelit és az ebédet, felépítettünk három dupló és egy nagy építőkocka tornyot, megvizsgáltuk és meggyógyítottuk az összes plüssállatkát, kitettük a fakirakókat, felöltöztettük a fából készült macicsaládot is és épp a gyurmakészletet vettük volna elő, mikor rohammentők és tűzoltók szirénája törte meg a csendet.

Niniiiiiiiiiiiiiii! - kiáltott fel Mimi és mindent eldobva szaladt az ablak irányába. Kislány létére rajong a szirénázó járművekért, főleg a mentőautókért. Szaporáztam lépteim, hogy még időben fel tudjam emelni, hogy láthassa a "nini" autót, de a látványtól szó szerint földbe gyökerezett a lábam.

Szinte egy karnyújtásnyira tőlünk, a szomszéd lakótelep házai felett sűrű fekete füst hömpölygött. Olyan lassan, olyan egyenletesen mozgott a füstömeg, hogy akár egy meditációs videó háttérképének is beillett volna. Felnéztem az égre, a füst hatalmas fekete felhőt képzett. Olyan óriásit és olyan hatalmasat, hogy a mozivásznon túl ilyet még nem is láttam. Szinte a fél kerületünket betakarta. Félelmetes volt az egész helyzet. 

Ott ültünk az erkélyen, mellettünk egy tragédia zajlott, és a kislányom mit sem sejtve őszintén átadva magát a játéknak magyarázott a babájának.  

Arra gondoltam, hogy a baj egy szempillantás alatt megtörténik. Istenem, mennyire közhelyes mondás és mégis mennyire igaz. Vajon, ha a mi házunk lángola meg tudnám menteni a gyermekem? Ösztönszerűen tudnám, mit kell cselekednem? Felkapnám a macskával együtt és a kutyának üvöltve eszemet vesztve, kettesével szedném a sötét lépcsőház lépcsőit? Hová mennék velük? Hogy nyugtatnám meg a rémült, tekintetemen csüngő Mimit? Mit mondanék neki? Hiszen tegnapelőtt még én is gyermek voltam, most pedig rajtam múlik valakinek az élete. Mostanában egyre többször fogalmazódik meg bennem ez a gondolat. Én vagyok a mindene. Én vagyok a mindene. A világának a középpontja. Én tudok mindent. Felnéz rám. Számít rám. 

Elmélkedésemet egy felborított pohár víz zavarta meg. Víz. Ami nekem most épp bosszúságot okozna, másnak pedig az életet, az életterét, a vagyonát mentheti meg. Nézzünk körbe, vegyük észre mi az, ami miatt valóban idegeskednünk kell! Mi az ami valóban fontos az életünkben és mi az ami valójában lényegtelen!