Ma egy éve, hogy közzétettem az első bejegyzésem a blogon. Az egy év alatt 48 blogbejegyzés született, és összesen 36820-szor néztetek be hozzám. Elképesztő szám. Főleg annak tükrében, hogy az első hónapokban azt gondoltam, hogy az anyukámon és a férjemen kívül senki sem olvassa majd a gondolataimat, amit ezúton is szeretnék megköszönni. 

Az öt kedvenc cikketek:

Nagyon kevés dolog van, amit be tudtam valaha fejezni az életemben. Mindenbe hatalmas lelkesedéssel vágok bele és mindig pont ugyanazt érzem, hogy megtaláltam azt, amit el tudnék képzelni hivatásomként.

Három évig koptattam egy művészeti iskola padjait, aminek a végén színész II. képesítést szereztem. Láttam magamat a világot jelentő deszkákon. Sosem éreztem magam még annyira szabadnak, izgalmasnak és boldognak. Aztán felköltöztem a fővárosba és rá kellett döbbennem, hogy mi a való világ.

180 fokos fordulatot vett az életem és elkezdtem a jogi egyetemet. 8 félév után passzíváltattam a hallgatói jogviszonyomat, megszületett Mimó. Hogy be fogom-e valaha fejezni? Lesz-e erőm újból a jogszabályokba fúrni a fejem éjszakákon keresztül? Nem tudom.

Álmodtam már saját cukrászdáról, ahol muffinokat díszítek.

Láttam már magam előtt a körúton álló bódém, ahol sorra gyártom az illatosabbnál, illatosabb csokrokat, virágkötőként.

Elképzeltem, hogy reggelizőt nyitunk a férjemmel, hiszen mi tudjuk a világ legfinomabb szendvicseit legyártani. (Nagy tudomány, ugye?)

Varrni és kötni akartam babákat, állatkákat Miminek és kortársainak. 

A malajziai nászútunkról alig tudtunk hazajönni a mindent megváltó gondolatunk miatt, miszerint egy pici szigeten összeeszkábálunk egy bódét és a szomjazó strandolóknak keverjük a koktélokat.

És most megtaláltam életem legeslegjobb állását, ami nem más mint az anyaság. Nekem van a legkedvesebb, legszebb mosolyú főnököm a világon. Akinek köszönhetem a blogot és azt, hogy hétről-hétre írok. Többen tették már fel a kérdést, hogy mi ezzel a célom? Mit szeretnék kezdeni vele? Nem tudom. De baromira élvezem. :)