Alszol. Ütemesen pihegsz a balomon. Én nézlek. Mosolygok, miközben azon kapom magam, hogy az arcomon ismét legördül egy könnycsepp. Jól ismerem már ezt az érzést, megszokni mégsem tudom. Pár percet tétovázok, megpróbálok úrrá lenni rajta. De végül ő győz. Átadom magam a torkomat fojtogató érzésnek, nem itatom fel, inkább nyelem forró, sós könnyeim. Némán zokogok, míg Te alszol, édesen alszol.

Nem tudnám biztosra mondani, de talán aznap lettünk öten, amikor megtudtuk, a szívem alá költöztél. Az amúgy háromtagú -de nyolclábú- családunk életem legcsodálatosabb vasárnap reggelén Veled és az aggodalommal gyarapodott. Hosszú évek óta epekedve vágytam Rád, most itt vagy, úton mihozzánk! Egy hónappal házasságkötésünk után Te már jössz. Létezhet valóban ekkora csoda? Bár értelmes nőnek tartom magam -aki nem mellesleg jártas a szaporodásbiológiában- a nőgyógyász megerősítéséig nap mint nap „gyártottam” a pozitív terhesteszteket. Noha tudtam, ha véletlenül már nem vagy velünk a hormonszintem nem fog egyik napról a másikra radikálisan csökkenni, az eszem mégsem parancsolt nekem megálljt. Hat végtelennek tűnő hét telt el így, mígnem elérkezett a szeptember elseje és bizonyossá vált, megfogantál, drága gyermekem! Mesés nyolc hónap következett, igazán kegyes voltál hozzám, a fáradtságon kívül nem jelentkezett kellemetlenség, valóban áldott állapotban voltam, aminek minden pillanatát élveztem. A világrajöveteled is könnyű, gyors, egyben szívbemarkolóan megható volt. Még arra is volt érkezésed, hogy egy kórházi rutinvizsgálat során folyasd el a magzatvizet, mintegy 17 nappal számolt érkezésed előtt. Tudtad, anyának mennyit fog jelenteni, hogy értő kezek között találja magát, no meg szent meggyőződésem szerint azt is, milyen nagyon fontos nekem az autó ülésfűtése! :) Pazarul sikerült a belépőd ebbe a világba, Kislányom!

Nem mennék e helyütt részletesen bele, miként vesztettem eszem a szülés után. Az megérne egy külön posztot. Másrészről, nem is akarom magyarázni a bizonyítványom. Legyen elég annyi, megtépázta önbizalmamat a szoptatásért folytatott küzdelem. A fáradtság. Az időhiány. Hogy szalad(t) a lakás, ha végre valahogy a végére értem a feladataimnak, kezdhettem újra. Hogy senki ember fia nem nyitotta ránk az ajtót hét közben, a hétvégék viszont rendre családi látogatásokkal teltek. Persze a lakás csacsi ragyi volt, mert milyen anya az, aki nem képes kitakarítani, mosni, főzni egy kisded mellett?! Hogy nem tanulhattuk meg, hogy is működik a mi hármasunk. Hogy hiányzott Magyarország, hogy az utcán egy-egy ismerősbe botoljunk. Hogy annyira egyedül éreztem magam. És még sorolhatnám... SZARANYA voltam. Egyszerűen szaranyának éreztem magam, bárki bármit is mondott. Mindenért magamat okoltam. Hogy nincs elég tejem, hogy nem alszol, hogy fáj a hasad, hogy nem tudom miért sírsz éppen, stb. Drága Édesapád... Ő egy hős, aki mindvégig tartotta, a mai napig is tartja bennem a lelket. Meg fogom ám érteni, ha szerelmes leszel belé! :) Minden igyekezete ellenére azonban nem voltam képes túllépni az önmagam állította követelményeken. Most már tudom, látom nagyon de nagyon meg akartam felelni. De ne rohanjunk ennyire előre!

Egy darabig ettél szépen. Szépen?! Volt, hogy nyakaltad a tápot. Igen, a tápot. Sajnos vegyesen táplált kisbaba vagy. :(Az igazi küzdelmünk olyan három hónapos korodban kezdődött, amikor egyik napról a másikra elkezdtél nem enni. Bár mint már írtam, kétségeim addig is voltak anyai kompetenciám létjogosultságát illetően, az igazi agyrém mégis ekkor következett. Eluralkodott rajtam a pánik, ki fogsz száradni! Különböző lyukú-, formájú-, anyagú cumit, szoptanítot, itatópoharat, fecskendőt, pipettát próbáltunk ki kétségbeesetten. Kismillió tápszert és hőmérsékletet. Sötétben, világosban, autóban, fekve, ülve. Talán csak fejen állva nem próbáltunk meg etetni. Mindhiába. Az aggályomat csak fokozta, hogy rendszeresen ébredtél száraz pelussal egy kiadós éjszakai alvás után. Persze bármikor került is ez szóba az orvosnál, védőnőnél mindenki csak nyugtatott, hogy amíg a súlyod gyarapszik, addig gond nincs. Amíg a súlyod gyarapszik. Több se kellett, először csak béreltem, majd vettem egy mérleget, amivel minden egyes evés előtt és után mérni tudtalak. Az ugye mindig kérdés volt, mit tudtál kinyerni a ciciből. Pokoli napokat éltünk meg. Én mint egy megszállott próbáltalak tömni. Másból sem állt a programunk, mint abból, igyekeztem ételt erőltetni csöpp kis testedbe. Napok teltek el úgy, hogy ki sem léptünk a lakásból, missziómnak tartottam, hogy megetesselek. Amikor Édesapád haza ért csak sírni tudtam. Voltak tiszta pillanataim, jobb napjaim. Láttam, hogy szépen fejlődsz. Élénk, vidám, érdeklődő, kiegyensúlyozott baba vagy. Amikor jött egy újabb rosszabbul evős nap, kattant valami és megint a gödör alján találtam magam Én valami oknál fogva féltem, rettegtem, hogy elveszítelek. Nem tudtam élvezni az anyaságot, feladatnak éltem meg a midennapokat. A kedvemet az evések gyakorisága, kiadóssága határozta meg. Megtébolyított ez a helyzet. Sírva ismételgettem Neked a kérdést: Miért nem eszel? Mi a baj? Miért csinálsz ki? Mintha direkt, szánt szándékkal sztrájkoltál volna. Istenem, mekkora butaság! Jó néhány hetet vett igénybe, mire képes voltam nyakon önteni magamat egy pohár hideg vízzel. Mire egyszerűen nem tudtam nem belátni, segítségre szorulok. Féltem. Mit féltem? Rettegtem. A megítéléstől. Attól, hogy mit fogok mesélni Neked, ha egyszer majd megkérdezed, hogyan éltem meg a kezdeteket Veled. A kudarctól. Az ítélettől. Istenem, életemben annyira még semmitől nem féltem, mint attól, valaki azt mondja majd, nem nekem való az anyaság. Alkalmatlan vagyok édesanyának. Azt viszont tudtam, illetve a mai napig is tudom, hogy megérdemled azt az anyukát, aki voltam még mielőtt világra jöttél volna. Aki várt Téged. Aki figurákat festett a faladra, aki gondosan kimosta, kivasalta minden apró -kezdetben mégis óriási- ruhádat. Aki Téged cirógatva feküdt, és simogatva kelt. Aki mosolygott, ha megmoccantál. Aki órákat töltött a szobádban, és elképzelte milyen vidám lesz az élet, ha beleköltözöl. Aki szerető társa Édesapádnak. Aki másra sem vágyott, mint Veled kiegészülve családban élni. Aki mindennél jobban készült az anya szerepre. Aki képes elfogadni magát, és megtanítani Neked, hogyan fogadd el Te is önmagad. Aki nem feladatnak, hanem egy kalandnak tekinti az anyaságot.

Hogy hol tartunk most?
Én felkerestem egy szakembert és fény derült a már említett megfelelési kényszerre. Világ életemben 120%-ot próbáltam nyújtani bármibe is fogtam, valamiért mégis hittem, hogy anyukának lenni majd lazán, mégis tö-ké-le-te-sen fog menni. Tökéletesen! Hogyan máshogy?! Eddigi életemben mindig mindent elértem amit akartam igyekvéssel, szorgalommal, kitartó munkával. Miért is lenne ez másképp az anyasággal?! Őszintén meglepett a felismerés, a gyerekemmel is teljesíttetni szeretnék. Nem láttam a fától az erdőt. Befejeztem a tömésedet. Próbálom elfogadni, Te nem vagy olyan, mint édesanyád. A nagy zabálásokban nem leszel partner. :) Ja, ugye a táblázatról még nem szóltam! Amiben gyönyörűen ki van számolva hány millilitert KELL ennie/innia adott súlyú babának (anyukák biztosan ismerik). A védőnők zöme adja, mintha legalábbis a bölcsek köve volna nem egy darab papír tele elvárásokkal. Marhaság! Na, az ominózus táblázatot kidobtam. Nem fogja több napomat meghatározni! Nem vagyok hajlandó a babám helyett egy papírfecni utasításait lesni! Minden idegszálammal a kislányom igényeire figyelek, és próbálom elhinni, jól csinálom. Messze még az út vége. Nem mondom, hogy nincsenek napok, amikor nem bosszant, szinte semmit sem ettél. De ha valaki, én kipróbáltam, lehetetlen megetetni azt a csecsemőt amelyik nem akarja. Igyekszem hát elfogadni, bár icipici vagy, de nem ostoba, tudod Te mi a jó Neked. Az anyaválasztást illetően nem feltétlenül vagyok biztos benne, hogy tudtad mit vállaltál, de ez is mutatja, klassz csaj vagy Életem. Nem az a megúszós, inkább az a kemény fába vágós fajta! :) Szaranya vagyok! Büszkén vállalom! Ez életem két olyan éve, amikor nem kell megfelelnem. Amikor nem akkor tudok feljebb kerülni a ranglétrán, ha maradok még két órát, csinálom meg feleannyi idő alatt a rám szabott feladatot mint más, vagy bólogatok mosolyogva a főnök minden agyament ötletére. Nem! Ez most az az időszak, amikor fellélegezhetek. Amikor szabad, sőt kell is önmagamat adni. Amikor nem a világvége, ha a szemetet majd csak holnap viszem le, mert délután tele volt a kezem. Amikor nem gond, ha nincsenek kivasalva a pólók, hisz ősz jön, húzunk rá egy pulcsit. Amikor szabad néha gyengének lenni, de erősebbnek is mint a legerősebb sziklafal, ha Te ezt kívánod meg tőlem. Amikor majd holnap mosogatok el, és amikor csak annyit eszel, amennyi jól esik nem pedig annyit amennyit muszáj! Itt most nem kell teljesíteni, itt most nem kell megugrani, itt most szeretni kell, gondoskodni, megélni, élvezni. Ha pedig tudok és merek eszerint élni, akkor nem csak Szaranya, de Szuperanya is lehetek, leszek, vagyok!

Te szombaton hat hónapos leszel. Keveset eszel, mégis szépen nődögélsz. Gyönyörű vagy, csivitelsz. Észre vetted a négylábút, minden napodat az ő üdvözlésével kezded. Hangosan nevetve ébredsz reggelente. Imádsz pancsolni, jó ideje együtt fürdünk a nagy kádban, amit mindketten rettentően élvezünk. Elkezdtünk kóstoltatni. Azt a jóízű disznólkodást, amit Te egy barackkal képes vagy művelni! :) Pörögsz, forogsz, mászol. Mindent megszerzel, amit csak szeretnél. Apukádat kacagva várod haza délutánonként. Imádod a gyerekdalokat. Ritkán sírsz, lássuk be annak is nagy része női hiszti. :) Egy csoda vagy, a legnagyobb kincsem!

Alszol. Ütemesen pihegsz a balomon. Én nézlek. Mosolygok, miközben azon kapom magam, hogy az arcomon ismét legördül egy könnycsepp. Jól ismerem már ezt az érzést, megszokni mégsem tudom. Pár percet tétovázok, megpróbálok úrrá lenni rajta. De végül ő győz. Átadom magam a torkomat fojtogató érzésnek, nem itatom fel, inkább nyelem forró, sós könnyeim. Némán zokogok, míg Te alszol, édesen alszol. Köszönöm, hogy engem választottál a Te Szuperanyudnak! :)

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát, így biztosan nem maradsz le a következő posztról, az Instagramon  és a YouTube-on pedig egy pici betekinthetést engedünk az életünkbe.  

A blogon található valamennyi írás és kép a szerző, Endrész Tímea szellemi terméke és mint ilyet, szerzői jog védi. A képek, írások (beleértve az írások részleteit) a szerző engedélye nélküli jogosulatlan átvétele, közzététele, átalakítása, vagy bármilyen formában történő felhasználása jogi következményeket von maga után. A fenti írásban található valamennyi fotó Drusza Zsófia szellemi terméke.