Születés után
2017. március 04. írta: thelifewithmimi

Születés után

14.40

Remegve feküdtem a műtőben és hallgattam egy kiscica hangján üvöltő csecsemőt. Próbáltam ismerős dallamot felfedezni benne. Azt gondoltam, hogy amint világra jön a kicsinyem, ismerős lesz a hangja, tudni fogom tíz újszülött közül is egyből, hogy melyik az enyém. Hiszen a részem. Mit részem?! Egészem! A mindenem, aki kitöltötte hónapokon át minden napom, minden gondolatom. Nem tudtam, hogy őt hallom-e vagy sem. Félve kérdeztem meg az aneszteziológustól. Féltem, hogy buta kérdésnek tartja majd: „Igen Ő. Más baba nincs most itt a szülőszobán.”

Visszahozták, a fejem mellé tették a fejét. Puszilgattam és csak gyönyörködtem benne. A leggyönyörűbb újszülöttnek láttam, akivel valaha is találkoztam. Próbáltam azt a pillanatot nagyon mélyre bevésni a tudatomba. Úgy, hogy soha semmi ne tudja kitörölni.
„Hát szia, Te rosszaság! Gyönyörű vagy! Nagyon gyönyörű! A leggyönyörűbb!” – köszöntöttem.

A szülésznő megszidott; ne mondjam neki, hogy rosszaság. Azóta is furdal a lelkiismeret. Hogy mondhattam neki ez? Hogy érezhettem ezt?
17 órát vajúdtam. Semmi nem úgy történt, ahogy elképzeltem. Minden megtörtént, amit el akartam kerülni. Azt gondoltam, hogy ketten együtt egy nagyon jó csapatként megcsináljuk majd. Gyönyörű születésünk lesz. Ehelyett cserbenhagyott a testem és ő sem segített. Hiába voltak az összehúzódások, valahogy nem lefele préselődött a feje, hanem felfelé tolta a popsiját. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán nem voltam elég kitartó? Vagy tényleg a korábbi conisaciós műtét miatt alakult így? Vagy…? Vagy…? Vagy…? Kavarogtak a gondolatok, cikáztak a fejemben.

Aztán egyszer csak csend lett. Tudtam, hogy a Férjem öleli éppen. Tudtam, hogy a legjobb kezekben van. Nagyon szerencsésnek éreztem magunkat azért, amiért az aranyórát tiszteletben tartó kórházban lehettünk. És bár a császáros babák „handicap”-el indulnak e kérdésben, találtak megoldást rá. Mivel az anyukák a műtét után órákig nem mozdulhatnak meg, az apukák meztelen felsőtestére teszik a pucér babát. És ha nem is órákat találkozik bőr a bőrrel, volt pár nyugodt, intim percük a műtő előtti félhomályban.

Este nyolc óra volt, mire magamhoz taz_elso_oleles.jpgértem nagyjából és annyira gyenge voltam, hogy egészen addig magamtól még nem mertem megfogni Mimit. Féltem, hogy kicsúszik a kezemből, nem tudtam, feljebb ülni, olyan esetlennek éreztem magam, mint még soha. Szerencsére a szülésznőm sok ilyet látott már és a kezembe nyomta. Tudta, hogy nem lesz baj.

Amint a karomban tartottam, megéreztem az anyai erőt. Tudtam, hogy szüksége van rám, nem hagyhatom el magam. Nem törődtem a fájdalommal, húzódással, kellemetlenséggel, katéterrel, infúziós állvánnyal. Nagyon erősnek éreztem magam. Az első lépéseket a helyzethez képest gyorsan meg tudtam tenni. Nem volt olyan vészes, mint ahogy mesélik.

Az első éjszakát nem tölthettük együtt. Magamról sem tudtam 100%-ig gondoskodni, nem hogy egy törékeny, 2900 grammos lényről. Olyan puha volt, olyan pici minden porcikája. Egy szemhunyásnyi nem sok, annyit sem tudtam aludni. Egész éjszaka hallgattam az újszülöttek kórusát. Olyan keservesen sírtak. Egy fal választott el a csecsemő megőrzőtől. Nem tudtam behatárolni a hang irányát. Csak arra tudtam gondolni, hogy az én gyermekem is épp sír. És nem tudok mellette lenni. Szívszorító érzés volt.

Hajnali 5:30-kor hozták a lázmérőket, a fájdalomcsillaz_elso_csok.jpgapítókat és a kérdést, hogy a babát hozhatják-e reggelizni. „Persze!” Vágtam rá. De arra nem gondoltam, hogy a katéter és az infúzió még mindig szoros kellékeim. Még szerencse, hogy szegény szülésznőm 24. órája szolgálatban volt és segített. Azonban Mimi egész nap aludt. Nem tudtam szoptatni, mert amit cici érte a száját, elaludt. Még a csecsemősök sem tudták felébreszteni. Ennek az lett a következménye, hogy estére (miután 32 órája nem kapott élelmet csak vizet) farkaséhes lett. Csak cummogott a mellemen. Én meg nem tudtam, hogyan kell jól csinálni. A szobatársam is ebben a cipőben járt, így azon az éjjel a mi gyerekeink is az ordító kórus tagjai lettek. Éjjel kettőkor egy kedves csecsemős nővér a szobánk előtt sétált el és – valószínűleg – megsajnált minket. Bejött és Mimi szájába dugta mellbimbómat. Úgy csatlakozott hozzám, mintha mindig is ezt csinálta volna. Az érzés pedig, hogy belőlem táplálkozik a gyermekem, hogy a testem táplálja, hogy én tartom életben, leírhatatlan.

 
A blogon található valamennyi írás és kép a szerző, Endrész Tímea szellemi terméke és mint ilyet, szerzői jog védi. A képek, írások (beleértve az írások részleteit) a szerző engedélye nélküli jogosulatlan átvétele, közzététele, átalakítása, vagy bármilyen formában történő felhasználása jogi következményeket von maga után.

A bejegyzés trackback címe:

http://thelifewithmimi.blog.hu/api/trackback/id/tr112311771

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.