Régebben sokszor volt olyan rémálmom, amiből nem tudtam felkelni. Tudtam, hogy csak álom, de a történet akkor is futott tovább. Tegnap éjjel a férjem elhunyt nagymamájával álmodtam, aki az álmomban épp akkor távozott a földi életből. A sztorira nem emlékszem már egészen pontosan, csak arra a nyomasztó érzésre mellkas tájon.

Gyerekként is sokat álmodtam ilyen érzéssel. Rendszerint azt, hogy anyukám meghalt. Ilyenkor zaklatottan, sírva keltem fel és szaladtam át a szülői ágyba. Bebújtam anya mögé, átöleltem, kicsit picsogtam még. Szelíd hangján megkérdezte: „Mit álmodtál megint?”. Mindig vártam, hogy azt mondja, neeeem, ő sose hal meg. De nem hazudott. „Egyszer mindenki meghal. Én is. Nem most, majd egyszer.” Ez a válasz nem nyugtatott meg 100%-osan, de arra pont elég volt, hogy visszaaludjak még egy kicsit.

Ma reggel a lányom hangja rázott fel a rémálomból. Fél hét volt, félhomály. Amint etettem előjött a fenti emlék és hosszan méláztam, vajon én mit mondanék neki, ha könnyes szemmel megkérdezné, ugye sose fogom őt itt hagyni? Mondjam ugyanazt amit én is éveken át hallgattam, elültetve benne a félszet, hogy, ha nem most akkor mikor? Vagy válaszoljam azt, hogy soha, soha, soha…

Hiszen, ha nem így anyai kezeimmel, akkor angyalszárnyaimmal ölelem majd féltőn, puhán, melegen.

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát, így biztosan nem maradsz le a következő posztról, az Instagramon  és a YouTube-on pedig egy pici betekinthetést engedünk az életünkbe. 

A blogon található valamennyi írás és kép a szerző, Endrész Tímea szellemi terméke és mint ilyet, szerzői jog védi. A képek, írások (beleértve az írások részleteit) a szerző engedélye nélküli jogosulatlan átvétele, közzététele, átalakítása, vagy bármilyen formában történő felhasználása jogi következményeket von maga után.