Hétfő volt. Aznapra már semmiképpen nem tudtam volna időpontot kérni az orvosomhoz. Tisztában voltam vele, hogy ez még csak a 3+4 napos várandósság (három hét négy nap), ami azt jelenti, hogy talán még az ultrahang sem látja, amit mi már tudunk, így nem voltam türelmetlen.

Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Tudtam, hogy erre vártunk hónapok óta most pedig nincs visszaút. Folyton az járt a fejemben, hogy innentől nagyon kell vigyáznom magamra, magunkra. 

Következő hétfőn (4+4) mosolyogva léptük át a rendelő küszöbét a Férjemmel együtt. Az ultrahang valóban nem látott semmit. Egy picike petezsákot sem. A doktor elmondta, hogy ez normális, hiszen túl hamar jöttünk, még csak négy napja késik a menzeszem. Elég lett volna 2-3 hét múlva találkoznunk. De arról is tájékoztatott, hogy a korai várandósságok x százaléka felszívódik. Az érzékeny tesztek viszont még két hétig kimutatják a hCG hormont, melyet a hólyagcsíra termelt. Azaz vetélés után még két hétig pozitív lehet a terhességi teszt. Két héttel későbbi időpontot kaptunk, január 4. lett a bűvös dátum.

Onnantól kezdve minden nap terhességi teszttel indítottam a napom. A tesztek halvány csíkja pedig egyre erősebb lett.

Három nap múlva karácsony következett. Tudtam, hogy nem bírom ki, hogy ne mondjuk el a családnak a nagy hírt. A Férjem a bejelentés végén mindig higgadtan hozzátette, hogy két hét múlva lehetünk csak biztosak benne, hogy hárommá bővül a családunk száma. Hogy az üdvrivalgás és a könnyzápor között ezt komolyan vette-e bárki is, azt nem tudom. A nagyszülőknek ennél szebb ajándékot nem is adhattunk volna. Valami kezdett megváltozni bennem. Tudtam, hogy az egy milliméteres embriónk dolgozik. Az ünnepi lakomából csak csipegettem. Nem voltam rosszul, de nem volt étvágyam. Még a kedvenc sütim sem csúszott le.

A két ünnep között valamikor barnás pecsételés és enyhe görcsölés miatt idegeskedtünk (főleg a férfi szekció). Ez lehet még a beágyazódás miatt, de akár vetélésre is utalhat. Tájékoztatott az orvosom a telefonban. Pihenést és emelt mennyiségű magnéziumot javasolt. Nyugodt voltam. Tudtam, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Január 4-e az első munkanap volt az évben. Reggel hányingerrel ébredtem. De annyira enyhe volt, hogy nem tudtam eldönteni beképzelem-e. A délutáni csúcsforgalomnak köszönhetően késében voltam. Írtam egy SMS-t az orvosomnak, mire ő felhívott. Hangja gyenge volt. Kórházból telefonált. Áprilisig biztosan nem tud dolgozni, mondta.

A mozgólépcső tetején tűkön állt a Férjem. Tudta, hogy 10 perc választja el attól, hogy megtudja 100%-ra, hogy apuka lesz. Én meg kések. Mit kések, vánszorgok.

Haza felé mind a ketten végig telefonáltunk. Barátokat, kollégákat, ismerősöket hívtunk fel. Új orvost kerestünk SOS. Persze mindenki a város legjobb orvosát ismeri, csak egyik sem ugyanaz a személy. Mi alapján döntsünk?

Ha tetszett a bejegyzés kövesd a blog Facebook oldalát, így biztosan nem maradsz le a következő posztról, az Instagramon  és a YouTube-on pedig egy pici betekinthetést engedünk az életünkbe.